Ma gyújtjuk a harmadik gyertyát a koszorún, nemsokára pedig itt a karácsony. ^^
Ennek örömére és ünneplésére hoztam el az idei ünnepi szezonra írt novellámat, melynek címe: Havazás.

A mű helyet kapott A Magyar Szerzőkért blog idei kalendáriumába is, ahol sok más, remek írás is olvasható, így semmiképp se hagyjátok ki! 🙂
Alább pedig sok szeretettel hozom nektek a Havazást:

1999. december 24.

15036 Lincoln Avenue, Harvey, Illinois,

A kandallóban ropogott a tűz, és a cipősdobozokba suvasztott karácsonyfadíszek néha összekoccantak. A konyhában Diane sertepertélt, aki egy személyben látta el egy étterem konyhai brigádjának munkáját, hogy a lehető legtökéletesebb ételeket készítse el az olykor szófogadatlan, vörös hajú lányának, aki a nappaliban felállított fát díszítette. És közben suttyomban itta az édesanyja whiskyjét.

– Na, hogy haladsz? – kurjantotta a lányának két köretrész fűszerezése közben.

– Remekül! Az égősorokat már felraktam – újságolta büszkélkedve a lány.

– Na de kislányom… – dugta ki fejét a konyhából Diane, mire a lány a kanapé párnái közé rejtette a whiskysüveget. – Másfél óra alatt került fel az égősor?

– Most miért? Jó munkához idő kell – vágta rá a lány mosolyogva.

– Persze. A rosszhoz pedig még több.

– Ha-ha! Amúgy is, hova sietünk? Alig múlt dél – vonta meg vállát a lány.

– Akarod mondani, hogy már dél is elmúlt, ugye Victoria? – rázta a fejét Diane a kezében egy komikusan túlméretezett fakanállal.

– Kinek mi…

– Izzadó homlokkal, négy főzőlapon rotyogó étellel és még temérdek tennivalóval én inkább késeinek látom, mintsem korainak, kislányom.

– Oké, oké, oké. Belehúzok, csak ne lengesd azt a fakanálnak csúfolt husángot.

– Helyes! És ne feledd: este nyolcra megyünk a templomba megnézni a karácsonyi misét!

– Legyen. Csak aztán nehogy lángra gyúljak a templom küszöbén.

– Maximum viszünk magunkkal poroltót. Na, csipkedd magad, kisasszony.

– Igenis értettem!

Victoria katonásan tisztelgett az édesanyjának, és az addigi ráérős tempót elhagyva nagyobb sebességre kapcsolt.

Sorra dobálta fel a különféle angyalkás, hóemberes, télapós, szánkós és ajándékos dobozt formáló függődíszeket, arany és kék lamettát, délután háromra pedig felhelyezte a csúcsdíszt is. A fáradságos munka jutalmaként ledobta magát a kandalló köré rendezett kanapéra, és kimentette a whiskysüveget a párnák közül.

– Most pedig egy kis… – kezdte mosolyogva, de mielőtt elérte volna az üveg a száját, Diane kivette a kezéből.

– Köszöntem – sóhajtotta az édesanyja, majd néhány kósza tincset a füle mögé tűrt, és meghúzta az üveget.

– Hékás! – kapta oda a tekintetét Victoria.

– Mit hékás, kisasszony? Talán nehezményezed, hogy visszavettem azt, ami az enyém?

Victoria ellenkezett volna, de az édesanyja érve megingathatatlan volt.

– Nem. Azt nem. Csak épp ittam volna belőle.

Diane megrázta a fejét, majd leült a lánya mellé, és kitekintett a nappali ablakán.

– Szépen esik, nem igaz? – kérdezte valamivel lágyabb hangon.

– Inkább szakad. Reggel óta. Ha így folytatja, ki kell majd ásnunk a kocsit a hóból, ha el akarunk menni a misére.

– Vagy egyszerűen fogjuk magunkat, és elsétálunk a templomig. Úgysincs messze – mosolyodott el Diane, Victoria pedig csak forgatta a szemét.

– Csak aztán nehogy jégcsappá fagyjunk.

– Hogy neked mennyi nyűgöd van, kislányom. Gyulladás, fagyás…

– Ez csak kettő édesanyám. – mutatott rá Victoria, mire Diane alaposan összekócolta a lánya vörös tincseit.

– Na, elég, okostojás. Gyere, és segíts megcsinálni a vörösáfonya-szószt, addig én befejezem a krumplipürét.

– Juhu! – emelte magasba a karjait Victoria, majd hangosan nyögve feltápászkodott a kanapéról.

A délután hamarabb elrepült, mint ahogy azt gondolták volna, de mire az óra ötöt ütött, a krumplipüré, a szaftos kacsamell, a fűszeres sült pulyka, a hagymás krumpli és a Victoria által összemaszatolt vörösáfonya-szósz is a konyhapulton pihent, készen arra, hogy koronaékszere legyen a karácsony meghitt ünnepének.

Megérdemelt pihenésként letelepedtek a kanapéra, és megnézték az elmaradhatatlan karácsonyi mozifilmet, melynek végére a betörőket a rendőrség végül elfogta. A stáblistánál Victoria már félig aludt, Diane azonban nem szándékozott kihagyni a misét, így kedvesen ébresztgetni kezdte.

– Victoria! Hé, Victoria! – Simogatta az arcát, böködte a vállát, de semmi. – Kislányom, ébresztő! – A halkan hortyogó lány nem reagált, így édesanyja taktikát váltott, és addig csiklandozta őt, amíg Victoria lefordult a kanapéról.

– Hééé!! – mordult rá a fenekét fájlaló lány.

– Így jár az, aki elbóbiskol. Na, gyere, ideje indulnunk – nézett az órájára Diane, ami már fél hetet mutatott.

– Rosszabb vagy, mint egy tiszt a munkatáborban – pufogta Victoria, majd nekiállt öltözködni.

A vastag kabát, a széles sál és a szinte az orráig húzott téli sapka ellenére Victoria nem viselte jól a repkedő mínuszokat, vele ellentétben Diane pirospozsgás arcán széles mosollyal nézte a hópelyhek versenyét a hazafelé vezető úton.

– Tudod, kislányom, a nagyanyám, Lydia telis-tele volt történetekkel, mendemondákkal és bölcsességekkel. Az egyik ilyen az volt, hogy amikor télen leesik a hó, és a világ fehérbe borul, az olyan, mintha az emberiség tiszta lappal kezdene. Bármennyire is bolondságnak tűnhet ez neked, én mindmáig bízom ebben. Hiszem, hogy ez a hótakaró a mi megújulásunk.

– De anyu. Mióta Harvey-ban élünk, minden évben volt hó. Ez most mitől lenne különlegesebb? – kérdezte Victoria remegő tagokkal.

– Az idei az évezred utolsó éve. Ez nem csupán „megint egy év”, hanem az utolsó éve életünk talán legrosszabb szakaszának. Hosszú ideje boldogan élünk, és talán csak buta babona ekkora jelentőséget tulajdonítani neki, de számomra ez többet jelent, mint hogy hetekig rosszul kezdjem el írni az aktuális évszámot, vagy hogy a hólapátolás miatt morgolódjak.

– Anyu! – Victoria megragadta az édesanyja kezét, és megálltak egy utcalámpa alatt.

– Igen, kicsim?

– Köszönöm, hogy te vagy az anyukám. Köszönöm, hogy életet adtál és megóvtál minden rossztól.

Victoria érzelemkinyilvánításai nem voltak gyakoriak, de amikor a lány szorosan magához ölelte az édesanyját, és a kabátjának redői közé suttogta, hogy „szeretlek”, az többet jelentett neki, mint bármi más.

– Én is szeretlek, kicsim. És köszönöm, hogy vagy nekem.

A kövér pelyhekben hulló hó hamar kis kupacokba gyűlt az ölelkező Diane és Victoria ruháján, így, hogy megóvja lányát a jégcsappá dermedéstől, Diane puszit nyomott Victoria homlokára, és megfogta a kezét.

– Gyere, menjünk, mielőtt betemet bennünket a hó.

Az este hátralévő részében anya és lánya a nappali ablaka előtt, vastag plédbe bugyolálva, egy pohár szíverősítő társaságában figyelték, ahogy a szinte hóviharrá erősödő „megújulás” betemeti a házuk előtti parkra nyíló ablaktáblákat. Nem foglalkoztatta őket a hideg, a másnapi közlekedési katyvasz, a szélvédőre fagyott jég vagy a beázó bakancsok. Egyedül az érdekelte őket, hogy szeretetben és békességben tölthették az évezred utolsó karácsonyát, míg az ablak másik oldalán az univerzum minden erejével azon munkálkodott, hogy ne csupán hit, hanem szilárd meggyőződés legyen a hótakaró jelképezte megújulás.

A Magyar szerzők oldala link: Havazás | A magyar szerzőkért