Órák óta elhagytuk a sztrádát és valami kavicsos úton zötykölődik a kocsi. Az orromig se látok, így fogalmam sincs, hogy merre megyünk. Olyan hirtelen történt a dolog. Egyik pillanatban még kacarászva mesélem középiskolai éveim egyik legjobb történetét a legújabb hódításomnak, a következőben pedig megkötözve, sajgó fejjel zihálok egy csomagtartóba zárva. Nem hallok mást, mint a kavicsok ropogását és egy régóta elfeledett country énekes dalát, ami a recswgve szól a szalagos magnóból. Egyetlen reményem a menekülésre az ülések közti, lehajtható karfa volt, de az elrablóm felkészült volt és egy acéllappal fedte le a szűk hasadékot.

Sohasem voltam hívő, nem gyóntam, nem áldoztam és nem jártam templomba, de most legszívesebben imára kulcsolnám a kezem, bár félek, senki se hallana.

Az autó hirtelen, szinte satufékkel megállt, én pedig tehetetlenül csapódtam az acéllapnak. Elrablóm súlyos teste alatt a bőrülés nyikorgott, majd kinyílt az ajtó, a másodpercek pedig némán peregtek. Vártam a lépések zaját, ahogy a csomagtartóhoz jön és kiráncigál a földre, de nem volt más, csupán csend.

Egy, akár két perc is eltelhetett, mire felcsendült a kavicsokra érkező léptek jellegzetes hangja. Lassú, kimért léptek voltak, melyet halk kuncogás övezett. Nagyot csattant az ajtó, majd meglódult az autó.

Eggyel többen lennénk a kocsiban? Felvett volna még egy áldozatot? Talán van még remény, hogy élve kijutok börtönömből?

Kisvártatva megálltunk és ezúttal mindkét ajtó kinyílt. Most már biztos: valaki mást is felvett. Egyetlen reménysugaram volt a másik személy könyörülete, de ahogy ütni kezdem az ajtót, nem hallottam mást, csak nevetést és a közeledő lépteket.

Vajon megtalálják majd a testemet? Vagy eltűntként vesznek nyilvántartásba, hogy a szeretteim hiú ábrándokat kergessenek?

Hallom, ahogy csörög a kulcs egyikük kezében. Most fogják kinyitni a csomagtartót.

– Ha engem kérdezel, szerintem ez zajlott le a fejében idefelé menet. – magyarázta mosolyogva egy szakállas, marcona fickó, az arizonai sivatag egyik eldugott pontján árválkodó épület előtt állva, majd tűzzel kínálta társát, egy kék nadrág kosztümös, ezüstszőke hajú nőt. 

– Igazad lehet. Hálás vagyok, hogy veled tarthattam. Valóban nem hétköznapi élmény látni, ahogy kihuny a fény a szemében.

– Legközelebb tiéd lehet az utolsó szúrás. Már ha bírja a gyomrod.

– Te csak ne aggódj a gyomrom miatt. – vágta a fejéhez sértődötten a nő.

Közben a társa felszedett néhány korhadt padlólécet az alig szobányi méretű házban, majd az alatta tátongó, mély árokba hajította legújabb áldozatuk testét.

– Rendben. Akkor jövő hónapban ugyanitt!