Mi történik akkor, ha a sorsunk haladna a számára kijelölt úton, de annak egy nem kívánt tényezője úton-útfélen megakasztja annak előrelépését? Visszaveti fejlődését és egy korábbi állapotba rántja vissza, melytől szívünk szerint egyre csak menekülnénk?

Tartsatok velem, és ismerjétek meg Márk és Roxi történetét, mely ennek a kérdéskörnek a mezsgyéjén játszódik.

– Nem teheted ezt magaddal, Márk! – ötödjére kellett őt összekaparnom, ezúttal a Petőfi híd alól. Más helyszín de egyező körülmények. Eszméletlen állapot, összehányt ruházat, búcsúlevél.

– Hagyjál! – Oly sokáig akart magához láncolni, és végül csak sikerült neki, mert képtelen vagyok elutazni. Képtelen vagyok itt hagyni ezt az országot, pedig minden zöld jelzést megkaptam már. Egyet kivéve: Márkét, aki a saját életével tart sakkban hosszú hónapok óta.

– Ezt nem hiszem el! – előhúztam a mobilomat és ebben a hónapban már harmadjára hívtam ki rá a mentőket. – Kérem küldjenek egy mentőt a Petőfi híd lábához. Igen, a hajós szórakozóhely mellé. Egy férfi magán kívüli állapotban van, és valószínűleg megpróbált öngyilkos lenni. Igen. Persze. A nevem Szalai Roxána. Kérem siessenek.

Másnap természetesen alaposan megkaptam a páromtól a magamét – teljesen joggal.

– Nem értelek téged. Miért avatkozol bele a dolgaiba még mindig? Miért nem tiltod csak egyszerűen le a számát? Hát nem látod, hogy ezzel manipulál? Tibinek igaza volt. Már a kezdetektől fogva átlát a szitán és próbál engem terelgetni, de képtelen vagyok elengedni Márk kezét. Képtelen, hiszen engem terhel a felelősség ezért az állapotért. Engem, aki először adott neki zöldet még tizennyolc éves korában. Ártatlan dolognak tűnt akkor, de ha tudom, hogy tíz évvel később az ő élet-halál harca fogja rányomni a bélyeget az életemre, soha nem hívom meg arra a bulira.

– Márk! Márk, hallasz engem? – halkan szóltam hozzá az intenzívosztály egyik ágya mellett ülve, ahová a detoxikáló után vitték. Miután magához tért, rájött, hogy nem sikerült az öngyilkosság, és az alagsori detoxikáló egyik nővér szobájából elemelt késsel felvágta az ereit.

– Hrmmm… k-ki az? – szeme bevérzett, hangja rekedt, szájszaga pedig egy valóságos pöcegödör volt, de én ezek ellenére is láttam benne az elveszett lelket. A tizenéves fiút, aki halálosan szerelmes volt belém, noha tudta, ami köztünk volt már véget ért.

– Én vagyok az. Roxi. Hogy érzed magad?

– Pf. Még kérdezed? Miért avatkoztál már megint közbe?

– Hogy miért? Ezért! – elővettem a mobilom és lejátszottam neki a tegnapi huszonhárom hangüzenetből az utolsót.

– És ezek után te komolyan úgy gondoltad, hogy magadra hagylak? – próbáltam minél jobban hatni rá, hogy érezze, ez nem normális, de képtelen voltam a fejébe látni. Mióta drogról drogra vándorol… képtelen voltam megérteni őt.

„Senkit sem érdeklek! A nagyszüleim szerettek csak, de ők halottak! A szüleim kitagadtak, az egyetlen… egyetlen szerelmem… TE. Te pedig… te pedig lemondtál rólunk! Nincs… nincs már senkim és… semmim! Az a beteg állat… a fekete mercivel… aki elütött a zebrán. Járni se tudok már rendesen. Miért kéne élnem?! Véget vetek ennek. Ahol te és én először… ne gyere oda! Ég veled Roxi!”

– Jobban tetted volna! Nem tartozol értem felelősséggel, Roxi! Soha nem is tartoztál!

Keblemre öleltem volna a feloldozást, de tudtam, hogy nem őszinteség szülte. Hanem fájdalom, szomorúság és megbánás, amiért annak idején megbántott. Amikor drogos mámorában egy másik lány karjai közt kötött ki. Egy mámoros állapotban, melyet nélkülem talán sohasem élt volna át.

– Márk. El fogom hagyni az országot.

– És? Mi tart vissza? – vetette oda nekem flegma, nemtörődöm stílusban.

– A bűntudat, amiért ilyen állapotba jutottál. Úgy érzem, hogy… ez részben az én hibám.

Hosszú ideje már, hogy magas falakat emelt maga köré, de bármi is történt, az egyik kaput mindig résnyire hagyta, hogy nekem legyen esélyem bejutni. Ezúttal azonban nem volt rés. Se repedés, csak ő a fal legtetején, ahonnan úgy kiáltott le rám, mintha csupán holmi jobbágy volnék számára.

– Tudod mit? Igen! Ez a te hibád! – ez volt az első alkalom, hogy ezt szemtől szembe a fejemhez vágta. – Ha te nem lennél… most nem itt lennék, hanem élnék, mint Marci hevesen! Ha… ha nem lettek volna a… azok a… – egy pillanatra rám vetette a tekintetét, de szinte rögtön el is kapta. – Szemek… akkor. Boldog életem lenne! Most pedig… inkább menj innen. Menj és… többé ne gyere utánam. Ne akarj megmenteni, mert… úgysem tudsz.

Mindig is ódzkodtam a kórházaktól, de aznap életemben először alig voltam képes elhagyni az épületet. Az este eseményei és Márk állapota… vagy talán a saját érzéseim, melyeket elnyomtam magamban? Már magam sem tudtam.

Másnap hivatalosak voltunk Tibi szüleihez. Egyre közeledett az utazás időpontja, ők pedig megpróbáltak minél több időt tölteni velünk, mielőtt Tibivel letelepednénk valahol Amerikában egy zöldellő mező mentén, ahol állatorvosként végre kiteljesedhetek. Kislánykorom óta erre vágytam, és az élet viharai sem tudtak eltántorítani engem ettől. Csupán egyetlen anticiklon volt, ami… pontosabban aki hátráltatni tudott: Márk.

– Már csak néhány hét, ugye Roxi? – Tibi édesanyja, Márta mindig is kedves volt velem. Gyerekkorom óta ismert már, hisz’ mindannyian ugyanazon a lakótelepen éltünk, férje, Lajos pedig mindig határtalan büszkeséggel tekintett rám a dús, ősz szakálla alól mosolyogva.

– Bizony. Alig hiszem el.

– Nem is tudod, hogy mennyire fogtok nekünk hiányozni, édesem.

– Ti is nekünk, de mindkettőnknek jobb lesz odaát. Tibinek is sokkal több lehetősége lesz elhelyezkedni IT területen, és hát… állatból is sokkal több van Amerikában. – félmosollyal piszkálgattam a tányéromon a krumplipürét és bármennyire akartam, képtelen voltam Márkot kiverni a fejemből.

– Csak aztán meg ne feledkezzetek ám rólunk ott a nagy gazdagságban! – Lajos kacarászva rázta mutatóujját, mire mindketten mosolyogva ráztuk a fejünket.

– Semmiképpen, apám. Titeket úgy is nehéz lenne elfelejteni, hehe! – Tibi vállba bokszolta édesapját, majd négyesben eltöltöttük az estét éppúgy, mint bármikor máskor. Megvacsoráztunk, társasjátékoztunk, majd mindenki ment a maga szobájába. Lajos kicsit jobban felöntött a garatra mint általában, és ilyenkor Tibit is mindig magával rántotta, így amíg ő hortyogott mellettem a gyerekkori szobájának ágyában, addig én az ágy szélén ülve örlődtem.

Örlődtem a jövőn, a jelenen és a múlton. Örlődtem az egyetlen olyan titkomon, amiről senki más nem tudott rajtam kívül, még az sem, aki által létrejött ez a titok. Bárhányszor is cseréltem telefont, mindig ugyanolyan tokot vettem hozzá. Olyat, aminek volt egy titkos rekesze. Egy rekesz, ahová évről évre mindig ugyanazt a papírfecnit dugtam el. A lassan évtizedes korú papírfecni egyszerre volt a menedékem és az én saját, külön bejáratú poklom, mely a múltam egy szeletét őrizte. Egy szeletet, amitől képtelen voltam megszabadulni. Hosszú, boldog párkapcsolatban éltem jó ideje, de amikor épp mélyen voltak a dolgok Tibivel… időnként előkerült az a bizonyos vers, mely azt a címet viselte: „Zöld”

„Ki vagyok én, hogy keblemre öleljelek? Mi vagyok én, hogy földi jelzőkkel illesselek? Ki vagy te, ki ilyen csodás, szemem virága? Mi vagy te, zöld hajú leányzó, lelkem tisztása? Én vagyok az, ki tán soha ki nem érdemelhet. Én vagyok az, mi tán soha meg nem szólíthat. Te vagy az, ki azóta fejemben jár, hogy megláttam, Te vagy az, mi szavatolja, és végre megadja szárnyam. Nincs számomra más, soha nem is lesz. Nem is akarok mást, olyan jó, mint te, sohasem lesz.”

Rettegtem bevallani ezt az én szégyenfoltomat még a hozzám legközelebb állók előtt is. Márk az első felét megismerkedésünkkor írta, a második felét pedig azután, hogy rájöttem, megcsalt engem. Sokáig, hosszú éveken keresztül próbált engem visszaszerezni, de úgy éreztem, hogy a bizalom mindörökké elmúlt. Elmúlt, de nem vitt magával mindent, Meghagyta az érzéseket, melyektől oly sokáig próbáltam menekülni. Érzéseket, melyektől úgy éreztem, Tibi végre megszabadított hosszú évek kemény munkája árán, aztán hirtelen: Márk felkeresett. Több évnyi csendet tört meg, hogy egy hangüzenetben elbúcsúzzon, de nem ért el ezzel mást, mint megbolygatta a múltat, amire Tibi oly kitartóan lapátolta a jövő földjét.

Az utazás előtti utolsó, három hét eseménytelenül, izgatott várakozással telt. Márkot kiengedték a kórházból, és utána nem is keresett engem többé. Egészen addig, amíg az utazásunk előestéjén újra felbukkant a neve az olvasatlan üzeneteim közt. Amikor megláttam a nevét, az ütő is megállt bennem, de felkészültem minden eshetőségre. Legalábbis ezt gondoltam, aztán megláttam, hogy mit küldött. Egy fotót egy papírfecniről. Egy ugyanolyan fecniről, mint amit majd’ tíz éve magammal hurcibáltam mindenhová. A betűk is ugyanolyan voltak, éppúgy, mint ahogy a szavak is. A képen kívül küldött még egy címet és egy időpontot is. Az időpontban már réges-rég aludnom kellett volna, hogy másnap időben útnak tudjunk indulni, de a helyszín nem hagyott nyugodni. Annak a régi, évek óta bontásra ítélt színháznak a teteje volt, ahova annak idején többször is felmásztunk a gyerekkori barátainkkal. És ahol először megcsókolt. Nem tudtam, hogy mit akarhat, de féltem, hogy a legrosszabb megérzésemből valóság válik, így kimásztam a takaró és Tibi karja alól, és autóba ültem.

Átvezettem fél Budapesten az éjszaka közepén, hogy végre lezárjam a múltamat. Hogy végre tisztalappal indulhassak neki az életem következő szakaszának, amitől ez az egyetlen személy választott már csak el.

– Nem hittem volna, hogy látni foglak még. – felém se fordította a tekintetét, miközben egy kisebb hordó tartalmát piszkálgatta egy fémpálcával.

– Pedig azt hittem, hogy már ismered a dörgést az elmúlt öt alkalom tanulságából. Ha azzal jössz, hogy öngyilkos leszel és elbúcsúzol, nem hagyhatom annyiban.

– Hmm. Értem.

– Amúgy is kegyetlenül egyértelmű, hogy miért pont nekem írsz ilyenkor.

– Azt hiszem tévedsz. – hangja érzelemmentes volt, arcán pedig alig mozogtak az izmok.

– És miért van az? – ekkor léptem közelebb hozzá, és láttam, hogy a rozsdás, öreg hordóban éppen zöld lángokat igyekszik életben tartani.

– Megbántottalak téged, Roxi. Megbántottalak és elszalasztottam az egyetlen esélyemet a boldogságra. Veled. – hangja tárgyilagos volt, de éreztem benne azt az egyedi, léleksanyargató bánatot ami csak az övé volt. Mintha egy világ fájdalmát cipelte volna a vállán.

– Történt ami történt, Márk, de… az élet megy tovább. Rajtam kívül temérdek lány van még, akivel ugyanolyan boldog lehetsz. Sőt! Biztos van, aki boldogabbá tehet, mint egy zöld hajú, 18 éves rocker csaj, aki mit sem tud a világról! – mindent megtettem, hogy jobb belátásra bírjam, de ő legyintett minden érvemre.

– Azért írtam ma este neked, mert tudtam, hogy holnap indultok külföldre, úgyhogy… ez az utolsó esélyem, hogy… elvarrjam a szálakat.

Ebben a pillanatban, az addig mozdulni is alig hajlandó Márk hirtelen kilépett a színház köré felhúzott állványzat tetejére, majd felém fordult.

– Márk! Márk, kérlek… gyere le onnan! – rárivalltam, de ez csak olaj volt a zöld tűzre.

– Nem akarok többé elvarratlan szál lenni. Nem akarok egy keserű múlt megtestesítője lenni, mert még ha nem is vallod be magadnak… ez vagyok én számodra. Semmi több!

Ekkor vált nyilvánvalóvá számomra, hogy mire készül Márk. Lassan, de biztos léptekkel haladt az állványzat széle felé, én pedig tehetetlenül néztem.

– Nem baj, Roxi. Tudom, hogy… hogy én nem voltam olyan fontos neked, mint… te nekem.

– Ez… ez nem igaz, Márk! – elkeseredetten, gyöngyöző homlokkal, izzadó tenyérrel kiáltottam rá, de ez sem állította meg. Ekkor rezdült meg a telefonom, mint isteni szikra. Tibi keresett, de nem ezért húztam elő, hanem a titkos rekesz miatt. A rekesz miatt, amit tudtam, hogy ha valamikor, akkor most kell felfednem.

– Márk… Márk emlékszel… emlékszel még erre? – előhúztam a Zöld verset tartalmazó fecnit, aminek láttán azonnal megállt.

– Az… az még… megvan? – az izmok váratlanul megkönnyebbültséget sejtető görcsbe rándultak az arcán, szemébe pedig könny szökött. – Azt hittem, hogy… hogy már rég…

– Hogy már rég nincs meg? Gondoltam rá, de… képtelen voltam kidobni. Az első verset, amit nekem írtak.

A szavaim megtették hatásukat, és Márk elindult vissza, a párkány felé, de az állványzat hirtelen megbicsaklott a bakancsa alatt, én pedig a hordót feldöntve ugrottam, hogy elkapjam a kezét. Sikerrel jártam. Azaz… félsikerrel, ugyanis a párkány, az állvány és a biztos föld kiszaladt mindkettőnk alól. Csupán néhány másodpercig tartott a zuhanás és a becsapódás is rövidebb ideig fájt, mint gondoltam. Éreztem, ahogy a bőröm alól feltörő, forró vérem egyre nagyobb pocsolyába gyűlik körülöttem, és tehetetlenül néztem, ahogy Márk törött nyakkal bámul felém. A szeme többé nem mozdult, de szája sarkában ott ragadt egy mosoly. Az utolsó, amire emlékszem az a piros-kék villogó fény a színház homlokzatán és Zöld című versének papírfecnije, mely lassan, a kettőnk közti betonra ért földet.

A kép forrása: Image by Hans from Pixabay