TR 514, 8

„A legutóbbi bejegyzésem óta nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy papírra vessem a gondolataimat. Nap nap után a magány keltett és kísért nyugovóra, amit nehezebben viseltem, mint reméltem. Odahaza, Uryeasban szerettem a magányt, de kezdem úgy érezni, hogy ehhez arra volt szükség, hogy körbevegyenek a fajtársaim, akik elől a magányba kívántam menekülni. Különös.

Mint ahogy az is, hogy… egyikünk se számított rá. A harkán teljes legénységét meglepte. Beleértve engem is. A széllökések eltértek a megszokottól, és az esőcseppek is másként verték a hajótestet. Amikor pedig már csak az életben maradás lebegett a szemünk előtt, lecsaptak a villámok. Tisztán emlékszem, hogy Grzux odahajolt hozzám, és azt mondta, hogy olyan, mintha már nem a Ty’yr-óceánon hánykolódnánk. Bíztam a megérzésében, de már túl késő volt. A forgószél darabjaira törte az árbócot, a harkán pedig irányíthatatlanná vált. Majd… amikor megpillantottuk az örvényt, ugrottunk. – Vagy a harkán vagy mi! – kiáltotta a fülembe Grzux, de rajta kívül egyikünk sem volt elég erős, hogy legyőzze az örvény erejét. A sarjaim, a szülőanyjuk Ygryr és a barátom Grzux…. A vak ambícióim okozták a vesztüket…

Azt hiszem… mára elég a gondolatokból…”