A Párhuzamos létezés univerzuma eléggé masszív. Rengeteg helyszín, karakter, történés és idősík szövi át a történetet, és úgy döntöttem, hogy karácsony közeledtével betekintést adok egy vidámabb időszakba, amikor Gary és Natalie meghitten ünnepelte a karácsonyt.

– Szerinted tetszem majd nekik? – Natalie izgalomtól remegő tagokkal caplatott felfelé a chicagói társasház szűkre szabott lépcsőin, kezében egy élénk piros masnival díszített, zöld dobozzal. Már vagy egy órája nyugtatgattam, hogy a családom biztosan imádni fogják őt, de az első találkozás okozta mini pánikrohamok egyre csak kerülgették őt.

– Biztos vagyok benne! Agnes gyakorlatilag a fiatalabb klónom lányban, a szüleim pedig boldogok lesznek, ha látják, milyen boldog vagyok melletted. – hátát simogatva kísértem őt az arany 14-essel ellátott, sötét barna ajtóhoz, ahol nyomtam még egy csókot a homlokára. Az ajkaimon át éreztem, ahogy teljes testében remeg, hiába igyekezett magabiztosságot színlelni. – Nyugi, nem lesz gond!

Bedugtam a kulcsom a régi zárba, ami némi fityegtetés árán utat adott. Ahogy elvált az ajtólap a félfától, pofán vágott a karácsony semmivel össze nem téveszthető illata. A sütőből frissen kimenekített, szilvával töltött pulyka zamatos, csalogató bukéja, az áfonyaszósz édes aromája, melyek a fahéj és alma túláradó kakofóniája bolondított még tovább.

Még át se léptük a küszöböt, de Agnes már akkora erővel nekem vetette magát, mint egy ballisztikus rakéta, amitől a társasházi folyosó korlátjáig repültem.

– Mégis mi tartott ennyi ideig?! – vetette a szememre mérgesen, de a szarvasos, karácsonyi kötött pulcsijában még a szokásosnál is kevésbé tudtam komolyan venni a dühét. – Már elkezdtük a díszítést, mert azt hittem sose értek már ide!

Ahogy hátralépett és csípőre tette a kezét, észrevettem, hogy még szarvasagancsos hajráfot is viselt, amitől nyomban elnevettem magam, majd szorosan magamhoz öleltem. Párszor félgőzzel a hátamnak csapkodta öklét, hogy még egyszer kifejezze nemtetszését, de végül viszonozta az ölelésemet, és halkan lehülyézett.

– Én is téged, Hugi! Megfogott minket a forgalom. Tudod… ilyenkor minden hülye útnak indul, hogy a családjával töltse a karácsonyt. – magyaráztam a nyilvánvalót, mire kibontakozott az ölelésemből és Natalie-hoz fordult.

– Szia! Nagyon örvendek! Agnes Garcia.

– Hello! Natalie Davis. Örülök, hogy végre megismerhetlek.

– Hát még én! Nagyon kíváncsi voltam már, hogy ki miatt hanyagolja a családját ez a kurafi! – jegyezte meg Agnes, majd pusztán szeretetből a vállamba bokszolt.

– Jól van Hugi… vedd be a nyugi bogyódat.

– Én ki akartam már nyitni a bort, de tudod milyen Apa. “Majd a vacsihoz…”. Na jó, gyertek.

Agnes utat engedett, így végre elmerülhettünk a karácsonyi hangulat egészében, amire minden nehézség, teher és megpróbáltatás ellenére mindig is nagy hangsúlyt fektetett a családunk.

Miután becsukódott az ajtó, Agnes elkurjantotta magát.

– Anya! Apa! Megjöttek Garyék!

A négyszobás, társasházi otthonhoz képest tágas és komfortos szobákból családtagok kezdtek felbukkanni, természetesen mindannyian kivétel nélkül karácsonyi pulóverekbe bújva. Édesanyám, Susan egy pohár fehérbort kortyolgatva toppant ki a hálószobájukból, tetőtől talpig hóember mintába öltözve, hópehely alakú mamuszban. Édesapám, Samuel a karácsonyfa törzsének fűrészelésétől köszönt el néhány perc erejéig, hogy köszöntsön bennünket, Agnes szerelme, Devon pedig az égősorok kibogozását függesztette fel a kedvünkért.

– Drágáim, úgy örülök, hogy ideértetek! Tartottam tőle, hogy lehetetlen lesz átjutni a városon, főleg azután a nagy hóvihar után! – lelkendezett Susan, majd keblére ölelt engem. – És akkor… te volnál… Natalie, igaz?

– Igazán örvendek. Igen, az én nevem Natalie Davis. – Natalie a tiszteletet megadva kezet nyújtott, mire Susan elmosolyodott, oldalra döntötte a fejét majd ciccentett egyet.

– Jaj, lelkem! Hát ne szórakozz! Gyere már egy ölelésre, elvégre családtag vagy te is!

Natalie belepirult Susan közvetlenségébe, mely saját, szétszéledt családja nyomán mélyen megérintette őt.

– K-köszönöm, Susan. Ezt… ezt nektek hoztam. Boldog karácsonyt!

– Jaaj, de édes vagy. Igazán nem kellett volna. Na de majd a vacsora után megnézzük mi szépet rejt ez a csicsás kis masni.

Amíg Susan Natalie nyakába öntötte végtelen vendégszeretetét, apám, Samuel lemosta kezét, majd öles léptekkel megindult felénk a fürdőszoba irányából.

– Gyerekek! De jó végre látni titeket!!

Újabb rokon, újabb karácsonyi pulóver, melyen egy nagy jegesmedve terpeszkedett, ami remekül passzolt az ősz szakállú, pocakos apámhoz, leszámítva a medve kegyetlenségét. – kivéve, ha valaki a lányának akart ártani.

– Apa, szia! – nagy ölelés, hátveregetés, majd az elmaradhatatlan bűntudat keltés.

– Fiacskám… igazán jöhetnétek többször is látogatóba! Nem olyan nagy ám ez a város! – szavai mögött mindig is színtiszta szeretet állt, melyet a maga, olykor faragatlan módján tálalt.

– Tudom, Apa. Tudom. De a ti kocsitokon se szakadna le a kipufogó, ha elkanyarodnátok mifelénk, ugye? – fejrázás, szemforgatás és ciccegés, de mindig tudtuk, hogy a másiknak valahol igaza van. – És ha már úgy alakult, hogy itt vagyunk… hadd mutassam be a páromat, Natalie-t.

– Igazán örvendek, az én nevem Natalie Davis.

– Áh, a kis vöröske! Enyém a megtiszteltetés, kisasszony! Üdvözöllek a Garcia háztartásban, érezd otthon magad. Kérsz egy italt? Devon egy ellenállhatatlan whiskyt hozott, és… mivel már felbontottam… nyilván nem kell neki cégér. – büszkélkedett kacarászva, mire Agnes odalépett és oldalba bökte őt.

– Whiskyzni bezzeg lehet, de ha én töltenék egy pohárt bort, az már Istenkáromlás??

– Tudod, hogy van ez kislányom… amit szabad Jupiternek…

– Nem szabad a részeg faternek… tudom.

– Hékás! Szóval Natalie… kértek egy szíverősítőt? – ajánlotta fel Samuel, mire Natalie rám nézett, én meg mosolyogva biccentettem.

– Köszönöm, igazán jól esne.

– Akkor én bontom a boromat… – szúrta oda Agnes, majd kikereste a dugóhúzót a konyhafiókból, és elővett magának egy széles poharat, nekünk pedig két whiskyset.

– Bár tudnám honnan tanulta ezt… – rázta fejét Susan, majd alig észrevehetően somolyogva belekortyolt saját borába.

– Nekem volna pár tippem. – jegyeztem meg halkan, majd odaléptem az égősor rabságból éppen szabaduló Devonhoz. – Szervusz Devon, mi újság?

– Szia Gary! Minden rendben, köszönöm! Átadtam a stafétát a rádiónál Lunának, úgyhogy ezen a karácsonyon nem én ülök majd a mikrofon előtt… végre.

– Ennek őszintén örülök! Jó érzés amikor együtt a család. Főleg karácsonykor.

– Ámen! És idén végre lesz lehetőségem lenyomni titeket Monopolyban!

Devon magabiztossága óhatatlanul is kacagásra bírt, hisz’ egyetlen karácsony kivételével mindig is én voltam a Monopoly koronázatlan királya a családban, ami miatt természetesen évről évre élvezhettem a csúnyábbnál csúnyább pillantásokat a vacsoraasztal felett.

– Tudod mit Devon…? Nem töröm le a szarvad. Inkább csak annyit mondok, hogy sok sikert! – megveregettem a lelkes férfi vállát, majd közelebb húztam Natalie-t. – És ha már siker, hadd dicsekedjek én is kicsit. Ő itt a párom, Natalie.

Natalie kinyújtotta kecses kezét, alabástrom bőre már-már a hónak fehérségével vetekedett.

– Nagyon örülök, Devon!

– Enyém a megtiszteltetés! Hallottam már rólad ezt-azt. Tényleg egy videotékában ismerkedtetek meg?

– Igen, így történt. Ez a nem túl bátor legény egy közvetítővel üzent, de hatalmas szerencsére, hogy miután kinyitotta a száját… hamar odáig voltam tőle meg vissza. – mesélte Natalie a maga, édesen csilingelő hangján. Ahogy rám nézett, ugyanazt a csillogást láttam visszaköszönni a szemében, mint amit abban a videotékában vetett rám. 

– Figyelem, figyelem, mindenki! A pulyka ennél már készebb biztosan nem lesz, úgyhogy amondó vagyok… együnk! – jelentette ki Samuel a maga öblös, tekintélyparancsoló hangján, majd magasba emelte saját whiskys poharát. – Előtte viszont… koccintsunk, ha már ilyen szépen összegyűltünk a nappaliban!

Mindannyian megragadtuk poharainkat és a háttérben végtelenített karácsonyi dallamok, villódzó fények és ínycsiklandó illatok ölelésében koccintottunk az egészségünkre. Mielőtt azonban az asztalhoz ültünk volna, Susan unszolására én és Natalie is magunkra vettük a ránk delegált karácsonyi pulóvereket. Natalie bőségesre kötött pulóverén egy hókupacon gubbasztó róka díszelgett, nekem pedig egy kékszemű farkas jutott.

Samuel és Susan az élet legtöbb területén eszméletlen párost alkotott, és ez nem volt másképp a konyhában sem. Míg apám a pulykát, a sonkát és megannyi köretet varázsolt bámulatos karácsonyi fogásokká, addig anyám desszertfronton vetette be magát. Mézeskalács ház a létező legkifinomultabb díszítésekkel, csokiszórással, gumicukorral és glazúrral, nem is beszélve a különféle bonbonok hadáról, valamint a habos-babos tortáról, ami az ő specialitása volt, és ami nélkül nem múlhatott el egyetlen karácsony sem.

A vacsora jellemzően egy majd’ kétórás esemény volt a szokásos Monopoly csata és ajándékbontás előtt, mely általában vagy így vagy úgy, de felölelte életünk minden pillanatát. Előkerültek a gyermekkori képek, cikis videók és még cikisebb emlékek, melyeket nem feltétlenül a Natalie-val való párkapcsolatunk első évében terveztem kiteregetni, de az első kuki villantó, fürdetős kép után felfrissítettem az italomat, és az asztallapba kapaszkodva vártam, hogy véget érjen a gyerekkorunk kicsontozása.

Amíg én szenvedtem, Natalie ragyogó szemekkel, őszintén kacagva itta az összes, számomra roppant kellemetlen történet minden egyes szavát. A cikis történeteket tökéletesen ellensúlyozta a tény, hogy milyen gyönyörű és fantasztikus lány döntött úgy, hogy velem és a családommal tölti a karácsonyt. Miközben elővettem a Monopolyt, a tekintetem alig akart leválni vörös loboncáról, megkapó szemeiről és lélegzetelállító alakjáról, melyek azonnal és visszavonhatatlanul elrabolták a szívemet azon az estén a videotékában.

A társasjáték ugyanúgy rajtolt el, mint mindig. Hamar az élre kerültem és mindenki más csak kullogott utánam, egészen addig, amíg fel nem vettem a pakliból egy gyanúsan házi készítésűnek tűnő szerencsekártyát. Agnes alig tudta leplezni egyre pirosodó arcát, miközben belenevetett a poharában lötykölődő borba.

– Hugi… hát ez meg mi? – felmutattam neki az enyhén csúnyán pingált kártyát, melyen az állt, hogy: „Társasjátékozás közben balesetet szenvedtél, menj a kórházba a játék végéig!”

– Hűű bátyó… ez igazán szomorú. Pedig olyan jól haladtál egészen idáig.

Agnes kamu sajnálkozásán természetesen mindenki hangosan hahotázott, míg én egyre csak forgattam a szememet, de nem akartam elrontani az örömét, úgyhogy vettem a lapot és hátradőltem a székemen.

– Akkor… úgy tűnik én kiestem. Szívem… – fordultam oda Natalie-hoz. – Rajtad a világ szeme! Mentsd meg a becsületemet!

Natalie biccentett, majd megragadta a kockákat és az arcomhoz emelte őket.

– Megbosszullak szerelmem, csak fújd meg nekem ezeket. Hátha szerencsét hoz!

Natalie gyermeki lénye lépten-nyomon meglepett, elkápráztatott és boldoggá tett, így megcsókoltam kézfejét, majd örömmel fújtam az öklébe. A játék terhétől megszabadulva megragadtam a poharamat, kortyoltam egyet a füstös whiskyből, majd figyeltem ahogy a kockák egyre csak keresik a helyüket a táblán. Az egyik egészen hamar megállt, de a másik csak pörgött és pörgött egyhelyben. Alig hittem a szememnek, de ahogy körbepillantottam úgy tűnt, hogy senki számára sem furcsa az egyre gyorsuló kocka mozgása. Kedélyesen nevetgéltek, beszélgettek, koccintottak, majd hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a hangjuk eltompul, a látásom elhomályosodik, majd a kockából éles, fehér fény tör fel, mely teljesen elvakít és nem ereszti lényem. Egyszerűen magával ragadott a tehetetlenség, amiből nem volt számomra menekvés.

A legtöbb karácsonyi fény ugyanolyan. Van, amelyik fényesebb, és van, amelyik színesebb a másiknál, de egy ablakra aggatva mindegyik ugyanazt a hatást kelti. Még akkor is, ha egy kórházi ablakra ragasztgatták fel celluxszal, noha akkor átitatja a rögtönzött áhítatot a gyógyszerek tömény szaga és a betegeskedő emberek szomorúsága. Szerencsére ezek a tényezők nem fertőzték meg azt a csodálatos, fejemben élénken élő, de mégis hamis karácsonyi emléket, ahol együtt a család. Ahol Agnes oldalán Devon a rosszabbnál rosszabb favicceit süti el és ahol édesapám és édesanyám egy fedél alatt élnek, boldogságban. Ahol a szívem végérvényesen azé a gyönyörű, vöröshajú szépségé, aki szerelmével megédesítette életemet. Bárcsak legalább egy dolog igaz lenne ezekből. De ha belegondolok… amíg tart a mesterséges kóma, addig mindez igaz és nem kell szembesüljek a keserű valósággal, ahol mindez csupán egy amerikai álom.  

Kép forrása: Peace,love,happiness képe a Pixabay -en.