A kerítést vastagon fedi az órák óta szakadó hó, csendbe borítva a hátsó kertet, elűzve az ősz után hátramaradt szürkeséget. A rénszarvas mintás ablak mögött örömnek derűs kacaja, meghittségnek forró ölelése és szeretetnek édes íze száll. A kandallóban dorbézoló tűz gyengéd ropogása fűti szívünk-lelkünk, s ünnepi áhítattal tölt meg bennünk, közben kedvenc karácsonyi filmjeink századik ismétlése szól a háttérben.

Finomabbnál finomabb falatoktól roskadoznak a hóemberes terítővel fedett asztalok, hogy ne csak áhítattal, de ínycsiklandozó étkekkel is elteljünk. Tucatszám tornyosulnak a katonás rendbe verbuvált zserbó különítmények, rétegei közt a barack, dió és vanília édes kakofóniája pedig ugrásra készen várják, hogy megrészegítsenek bennünket.

Évtizedes családi recept őrzi a mennyei ízt, mit dédnagyanyám tökéletesített és őrzött meg leszármazottai számára a történelem viharvert évein keresztül. Csupán taknyos totyogós voltam amikor az utolsó karácsonyát töltötte velünk, de előrehaladott kora nem gátolta, mi több… tovább erősítette lelkét. Mintha virgonc tini lett volna úgy mászott a létrára, hogy az előző évi befőzésből megmaradt baracklekvárt leemelje a legfelső polcról. Míg a család férfiúi a színesebbnél színesebb égősorokkal és a fával bajlódtak, a leányzók katonás sorba rendeződve vártak, hogy segíthessenek dédinek, de ő nem engedett. Maga darálta a diót, maga nyújtotta a tésztát a vele egyidős nyújtófával, hogy az igazi, hamisítatlan zserbó éppoly hibátlan és szeretetteli legyen, mint ahogy azt kislánykorában elleste saját dédmamájától.

Azóta már meglett emberként keresem elő minden évben a gyűrött papírlapot amire az instrukciókat jegyzetelte nekem, hogy a szeretett dédi ne csak a képeken és megkopott emlékekben éljen tovább, hanem minden eljövendő generáció csemetéje élvezhesse azt a mennyei zserbót, amivel oly sok éven át megajándékozott bennünket karácsonykor.

Kép forrása: https://femina.hu/recept/hagyomanyos-zserbo-receptje/