Elmémnek zárja rendületlenül óvja titkaim,
Vigyázza, s hűen megőrzi gondolataim.
Az apró szentély mely csak az enyém,
Pótkulccsal bír, mely mégsem az enyém.

Sáros cipő padlóra száradt nyoma,
Mosatlan tál, tányér, rendezetlen szoba.
Titkok rendíthetetlen gyűjtőhelye,
De vajon az én vagy a te elméd menedéke?

Gondolat csap csöpög, ötletet pazarol,
Elménk lékén át szépen, komótosan araszol.
Váltjuk egymást, őrségünk egyszer véget ér,
Fáradtan megpihenünk, teremhet hát babér.

A hőn szeretett akvárium fényénél merengünk,
Titkoknak szekrénye mellett kedélyesen csevegünk.
Zöld lámpa fénye gurul le mosoly-verte arcunkról,
Hirdetvén örömünk, melyet menedékünk szavatol.

Kép forrása: Vien Hoang képe a Pixabay -en.