Egyre hangosabban ropogott Párizs utcáin a petárda és a tűzijáték, ahogy közeledett az új év. Az utcákon végeláthatatlanul hullámzott az emberek sokasága, csendre pedig napok óta nem lelt a nyüzsgő város egyetlen macskaköves szeglete sem. Öröm, mosoly, kacaj és ünneplés töltötte meg a teret, leszámítva egy apró mellékutcát, ahol egy ritkán látogatott karaoke bár készült lehúzni a rolót az este hátralévő részére. A szórakozóhely kopottas ajtaján már megfordították a táblát, de két lányt nem zavart a Fermé felirat, és egyikük mosolyogva köszöntötte a tulajdonost. A bánatos férfi az új évre való tekintettel nem kergette el őket ajtajából, hanem visszakapcsolt két lámpát a sötét teremben és kiszolgálta őket. Egyikük gyerekkora óta szerette a karaoke-t, másikuk pedig mosolyogva állt mellette, készen arra, hogy valahogy felvidítsa. – Peut-on utiliser le karaoké? – kérdezte a kopaszodó tulajdonost borzasztó akcentussal, mire a férfi megvonta vállát, felkapcsolta az elosztót, életet lehelve a karaoke gépbe, a mikrofonokba és egy régi szintetizátorba. – Gyerünk… tudom, hogy szeretnéd. – noszogatta barátnőjét ugyanazzal a töretlen mosollyal, pedig tudta róla, hogy évek óta nem énekelt már. Búskomor barátnője biccentett, leült a szintetizátorhoz, és maga elé húzta a mikrofonállványt. Félt megszólalni, hát még énekelni, de barátnője jelenléte erőt adott neki. A vén róka tulajdonos rögtön tudta, hogy ez a fajta búskomorság nem egy elveszített meccs, elszakadt ruha vagy rossz osztályzat miatt volt. Látta a lány megtépázott lelkét, és hagyta, hogy kieressze fájdalmát a sörfoltos asztalok közt. – As-tu besoin d’un rythme? – kérdezte a férfi reszelős hangon, de a lánynak nem kellett ütem. Megrázta fejét, vett egy mély levegőt, és kiengedte hangját. Bizonyítani akart. Saját magának. A múltjának és elhunyt párjának, aki még mindig élne, ha akkor ő nem veszi meg a repülőjegyet. Ez nem csupán egy dal volt. Ez az élete, akár tudta akár nem. Mire a dal első refrénjéhez ért, könnyei patakokban folytak vég az arcán, de nem érdekelte. Csupán két ember látta őt. Újdonsült párja és egy francia férfi, akit többé úgysem lát az életben. – Nekem kellett volna meghalnom… – gondolta magában két sor között, de az élet mégis őt kímélte meg a korai haláltól. A sötét bár falairól egyre erőteljesebben verődtek vissza szavai, és velük együtt a fájdalom, amit beléjük csomagolt. Négy perc. Rövidke idő arra, hogy az ember kinyissa lelkét, és szabadjára engedje démonait, de ő megpróbálta. Már elfogyott a dalszöveg, de ő még lenyomta néhányszor a billentyűket, majd mikor már nem bírta tovább, zokogva ráborult a szintetizátorra. A két fős hallgatóság nem tudhatta, hogy a lány mit hagyott ott abban a francia karaoke bárban, de ő tudta, hogy másvalaki lépett ki a hangos párizsi utcára, mint aki a Fermé felirat ellenére betoppant azon a szilveszter estén.

A még teljesebb élményhez az alábbi dalt ajánlom az olvasáshoz: