– Nem! Nem! Ne, ne, ne, ne! – a lábam bizsergett, a karom remegett, ágyékomból pedig már kezdett kiszaladni a többlet vér.

– Miről beszélsz Oli? – duruzsolta fülembe a kecsesen magas, szőke Iza. Iza a kolléganőm. Iza a mosolygós poéngyáros. Iza a házasságtörő. Levegő be, levegő ki. Levegő be, majd újra ki. Hiába nyitottam és csuktam a szemem, hiába minden sóhaj, az előző este nem változott meg. – Ugye tudod, hogy olyan hévvel csináltuk, hogy még a szomszéd is átkopogott? – suttogta kéjesen, majd megpróbált megcsókolni de eltoltam magamtól és az ingemért nyúltam.

– Ne. Sajnálom, de…

– Én nem sajnálom. – Iza egy szál semmiben felült az ágyon, dús kebleit előre tolta, és szirén módjára próbált visszacsalogatni ágyába. – Amúgy is… te pontosan ugyanakkora hévvel hatoltál belém, mint ahogy én lovagoltalak téged, Oli! – vetette oda megvető hangon majd rágyújtott.

– Hibáztam, de attól még…

– Ajj, hagyd ezt a rabló dumát!! – Iza visszahúzta fekete csipkés bugyiját, majd folytatta. – Gimi első óta meg akartál dugni, akár bevallod akár nem! – tiltakoztam volna, de igaza volt. – Nem az én hibám, hogy húszévesen megházasodtál! És nem az én hibám, hogy visszacsókoltál!

– Azt se… azt se tudom, hogy mihez kezdjek… – ismertem be egy fájdalmas sóhaj kíséretében, mire Iza gyengéden végigsimította a tarkómat és az övcsatomhoz nyúlt, hogy kigombolja, de nem hagytam neki.

– Ne, ezt… kérlek ne!

– Tiltakozhatsz, de tudom, hogy mélyen legbelül… legszívesebben visszabújnál mellém! De ha szeretnéd, megengedem, hogy hazaszaladj a házisárkányodhoz.

Iza átkarolta a nyakamat, majd szenvedélyesen megcsókolt, amit a testem viszonzott, a lelkem viszont beleborzongott a számban ficánkoló nyelve minden érintésébe.

– Akkor… hétfőn az irodában, Oli! – flegmán rám kacsintott majd kitessékelt budai otthonából.

Amikor hazafele elővettem a mobilom, közel száz értesítés vágott pofán a zárképernyőn, és mindegyik Sárától érkezett, aki halálra aggódta magát miattam. Amikor végre visszahívtam, a másodperc tört részének harmada alatt felvette.

– Oli, a francba, hát mi a fene történt?! – alapesetben a válasz az lett volna, hogy a legjobb barátommal kirúgtuk a ház oldalát, és nála aludtam, de a tegnap más volt. Iza megváltoztatta. Mindent megváltoztatott.

„Hallod, menjünk fel Budára! A főnök bejuttat egy olyan buliba, hogy leszakad az arcod!!” – nem kellett sokat győzködni, de ha tudom, hogy kinek az ágyában végzem, tuti kihagyom azt a bulit.

– Vagy százszor hívtalak!! – süvöltötte Sára a telefonba, én meg vacilláltam, hogy mit feleljek.

– Sajnálom szívem. Kicsit… durvábbra sikeredett az este, mint reméltem.

– Én meg majd’ halálra aggódtam magam! De akkor minden rendben? – hangja egyik szóról a másikra váltott ingerül idegességről csilingelő kedvességre.

– Persze, minden rendben. Sietek haza!

– Várlak.

A hazaút – még ha csak néhány kerületről is beszélünk – hosszabb volt mintha vidékről jöttem volna fel. Nem árultam el Sárának, hogy a városban voltam, így volt időm gondolkodni. Időm volt, de eredményt sajnos nem fialt.

Mikor hazaértem, Sára ugyanúgy átölelt és megcsókolt, mint bármikor máskor, én viszont más embernek éreztem magam. Egy idegen nő csókjával a számon léptem át a küszöböt, és akkor a szégyenen kívül hirtelen megütött valami más is. Egy kellemesen fűszeres illat, melyről hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy vajon az este alatt ragadt-e rám, vagy sem.

– Mi ez az illat? – kérdeztem tétován, mire az illat forrása felállt a konyhaasztaltól és örömtelien tapsikolva odasétált, hogy köszönjön.

– Szia Oli! Olyan jó látni téged! Mióta is…? Középiskola óta nem láttuk egymást?? – Iza hangja elégedettebb volt, mint a jegesmedvéé a fóka vacsora után, szemében pedig ugyanaz a tűz lobogott, mint előző este a romkocsma rozoga pultjának dőlve.

– Sz-szia! I-igen… olyan… régóta. – hebegtem, mire Iza elmosolyodott. – N-na és ho-hogyhogy errefelé? Azt hittem Veszprémben élsz.

– Elköltöztem miután az exem megcsalt. Eltudjátok hinni? – Iza meggyőzően adta elő a hattyú halálát. Csak a könnycseppek hiányoztak pirospozsgás arcáról. Kár, hogy én pontosan tudtam, hazudik.

– Jesszusom úgy sajnálom. – Sára átölelte őt, Iza pedig a válla felett sejtelmesen felém pillantott.

– Hidd el Iza, bárhol is jár a te nagy ő-d, biztos eljut hozzád!

– Köszi Sára, ez igazán jól esik. Amúgy, hogy válaszoljak a kérdésedre Oli, ma költözöm be ide a szomszédba! – a szavam elállt, a szemem pedig tágra nyílt.

– Azta! Ez szuper! – vágta rá Sára boldogan, majd rám nézett. – Ugye Oli?

– I-igen. Pazar! – kiadtam kezeim közül a kamut, Sára pedig nem gyanakodott.

– Ugye? Viszont, ha nem haragszotok, mennem kell költözködni. De ha becuccoltam, akkor átkopoghatnék valamikor.

– Remekül hangzik! – örvendezett Sára, majd Iza megölelt mindkettőnket és távozott.

Aznap este Sára hiába próbált lázba hozni az ágyban. Iza dús keblei, homokóra alakja és ragyogó, alabástrom bőre minduntalan visszatértek az elmémbe, és a bűntudattal vegyülve nem engedtek teljesíteni. Végül a fáradtságra fogtam, és inkább nem próbálkoztunk tovább.

Hétfő reggel az iroda egy egészen más hely volt, mint pénteken. Iza ottlétét és kilétét könnyedén kizártam, ugyanis nem volt közünk egymáshoz, egészen addig, amíg át nem helyezték az én osztályomra. Az én asztalsoromra. Velem szembe. Régi ismerősök révén nem volt újdonság, hogy kekeckedtünk egymással vagy húztuk a másikat, de hamar elszaladt Izával a ló. Az asztal alatt átnyúlva lábfejével rendszeresen a combomat próbálta cirógatni, egy meetingen pedig az egyik kolléga takarásából még a melleit is megvillantotta nekem. – épp mielőtt nekem kellett volna felszólalnom. Ez azonban csak a kezdet volt. Egy hosszú út első lépése, mely sokáig nem rajzolódott ki a szemeim előtt.

Az afférra sokáig nem derült fény. Iza, Sára és én úgy lógtunk együtt, mint fiatalkorunkban, a harmónia pedig kifogástalan volt. Egészen addig, amíg fel nem tűnt valami. 

– Iza, te…  – fordultam hozzá, amikor a szokásos péntek esti bározás alatt Sára kiment a mosdóba. – nem ilyen… vajszín ruhát viselt Sára múlt héten?

Az addig tejbe tök módjára mosolygó Iza arca lefagyott, hangja pedig megszilárdult. 

– Látod? Tudok olyan lenni, mint ő!

– Te… miről beszélsz?!

Iza hallgatott egy sort, majd suttogva folytatta. – Mikor veszed már észre, hogy a drágalátos Sárád csak egy harmadik kerék? Hogy te az *enyém* vagy, Olivér!

Ekkor döbbentem rá, hogy nem csak én voltam oda Izáért, hanem ő is értem. Talán még jobban is.

– Oké, elég ebből! – a női mosdóhoz siettem, és karon ragadtam Sárát ahogy kilépett annak ajtaján. – Gyere, elmegyünk!

– De… mi történt? – kérdezte nagy kerek szemekkel kifelé menet, de én hallgattam. Talán ez volt a legjobb döntés, amit meghozhattam, ugyanis így Sára néhány napra rá úgy halhatott meg az egyik Izával töltött délután alatt, – felettébb gyanús körülmények közt, – hogy szerető férjét hűségesnek tudta.

Egy szerdai napra esett a temetés. Az ég felhős volt, az eső szemerkélt, a lelkemet pedig porrá zúzta a bűnös teher, ami ránehezedett. Néhány rokon, barát, kolléga és pár régi ismerős jött el Sára utolsó útjára, méghozzá külön klikkekbe rendeződve pont, mint a gimiben. Lementek a jól ismert passzusok a Bibliából, szipogó öregek hangszerelésével. Úgy álltam ott, mint egy szellem, és nem tudtam, hogy mihez kezdjek.

A sírgödröt már betemették, az eső zuhogott, a délutáni napfény pedig már messze járt, amikor felnéztem, és ott állt Iza. Tetőtől talpig feketében, kezében fekete esernyővel.

– Elég a két kerék. – súgta a fülembe amikor elhaladtam mellette, amitől nyomban lefagytam. A dühtől. A félelemtől. A kilátástalanságtól. A magánytól. De legfőképp a bűntudattól. Hosszasan beszélgettünk egy fa csuromvizes lombkoronája alatt, és amikor végre úgy döntöttünk, hogy magunk mögött hagyjuk a temetőt és a múltat, megkínáltam őt egy rágóval. Miután összeért a fogsora, tudtam, hogy a cián rövidesen kifejti hatását és utána minden jóra fordul. A volt feleségem sírjától alig pár lépésnyire a házasságtörő Iza szörnyű kínok közepette kilehelte lelkét, én pedig miután végignéztem a szenvedését számba vettem a revolverem csövet, magam elé képzeltem Sára utolsó mosolyát, és meghúztam a ravaszt.

Kép forrása: Concord90 képe a Pixabay -en.