Az Amerikai álom. Ház, kocsi, család, pénz és némi hírnév. Egy világ, mely sohasem létezett az emberi tudatban, de Hollywood létrehozta és a világ elvárja, hogy eszerint cselekedjék az ember. Tibor és Lili a maguk egyszerű, kelet-budapesti módján megteremtették ezeket a feltételeket, és úgy érezték, hogy a világ tetején állnak.
Tibi kiskamasz kora óta odavolt Liliért, és Lili is őérte, de a fára mászós, bunkerépítős és pingpongozós tinirománc alig egy évig pöfögött el a maga pislákoló őrlángján, mígnem Lili szívét elrabolta egy fess, építész aspiráns fiatal, akinek már pelyhedzett a szőr az állán, de még nem vetkőzte le teljesen vadóc kölök énét.
Tibi a digitális világ előtti idők szülötte volt, így levelet írt, kis borítékba csomagolta és heti rendszerességgel Lili szüleinek postaládájába csúsztatta őket. Lili szülei jóban voltak Tibi szüleivel és tudták, hogy odáig van a lányukért. – ha másból nem is akkor a töretlen, színes levélcunamiról ami minden szombat reggel kizuhant a lépcsőház lépcsőire a szürke postaládából.
Lili – a párkapcsolata ellenére – megőrizte Tibi minden egyes levelét és egy apró faládikában tartotta őket a szekrénye mögött.
Nagykorúvá válásuk évében végül elszakadt egymástól, más-más városokban értek felnőtté, de szívük egy része mindörökké ott maradt abban az apró bányászvárosban, ahonnan származtak.
Az élet és a sorsok lágy áramlatokként ölelik körül világunkat, szelíd irányítás alatt tartva mindannyiunk történetét és végzetét míg világ a világ.
Egyikük sem sejtette, hogy annak ellenére, hogy összehozták már őket ezek a gyöngéd áramlatok még visszatérnek mindkettejük életébe, hogy az univerzum helyrehozza azt, amit a sors megmásított.
– Mit nem értettél azon, amit az előbb mondtam?! – vágta gorombán Lili fejéhez az építésszé avanzsált férfi, aki már évek óta a lány másik fele volt. – Nem megyünk és kész!
– Ezt az egyetlen egy dolgot kérem tőled. Tényleg túl sok? – tört ki Liliből a régóta elfojtott dühe.
– Majd ha elkezdesz normális, épeszű dolgokat kérni, akkor visszatérhetünk rá. – vetette oda flegmán Dani, majd felvette fejhallgatóját és kinézett a Balaton irányába robogó fecske matricás vonatból a gyorsan cserélődő, hol dimbes hol lombos tájra.
Lili már akkor megbánta a kapcsolatjavítónak szánt utazást, amikor becsukták maguk mögött a bejárati ajtót, a vonaton pedig átkozta magát amiért belement. Faképnél hagyta a nemtörődöm építészt és átsétált a szomszédos étkezőkocsiba.
– Kérhetnék egy kapucsínót? – a feszes, fekete ingbe öltözött, borostás bárpultos mosolyogva biccentett, majd elővett egy fehér csészét.
– Természetesen. Adhatok mellé esetleg egy péksüteményt, vagy egyéb…? – kezdte a férfi, mire Lili a szavába vágott.
– Tudna adni valamit egy elbaszott párkapcsolatra, amiből úgy érzi, hogy csak egy vízszintes EKG vonal tudná kiszabadítani? – Lili száján kiszaladt egy fájdalmas sóhaj, amiben ott dübörgött a világ összes fájdalma és keserűsége.
– Ha engem kérdez… abban biztos vagyok, hogy vannak jobb menekülési módok mint egy vízszintes EKG vonal. Ott az alkohol… vagy a könnyű drog… – a férfi viccelődve sorolta az önpusztítás enyhébb eszközeit, de Lili egyre csak rázta a fejét.
– Boldogságra vágyom. – fakadt ki könnyek közt Lili majd kezébe temette arcát. – Semmi másra, csak arra, hogy… hogy boldog legyek! – Lili hangereje kezdett felkapaszkodni a lelkében dúló fájdalomhoz, a férfi pedig nem győzte csitítgatni a zokogó nőt.
– Kérem… valami csak van, amit tehetne, hogy… – a férfi átnyújtott egy szalvétát, amit Lili úgy kapott ki a kezéből mint éhes csörgőkígyó az áldozatát annak rejtekéből.
– Volt egy szerelmem… – folytatta Lili könnyeit törölgetve a szalvétába. – Tibor… Tibi. Gyermek szerelem volt, de… őszinte és… tiszta.
– És… mi történt kettejükkel? Ha… nem gond, hogy érdeklődöm? – puhatolózott a férfi, majd letette a kapucsínót a pultra.
– Eltávolodtunk. Én erre ő meg arra és… már olyan régóta… azt se tudom, hogy mi van vele. Pedig… pedig megőriztem… minden levelét, amit… amit nekem írt. Az összeset!
A bárpultos megemelte szemöldökét, majd diszkréten levette névtábláját a mellkasáról és adott még egy szalvétát Lilinek.
– De ha ő annyira különleges… miért nem keresi fel? Főleg ha jól értem, hogy egy tahó a jelenlegi kedvese? – vetette fel a pultos apró grimasszal a szája sarkában.
– Olyan rég volt már… az is lehet, hogy már házas, és gyereke van, vagy…
A férfi óvatosan megragadta Lili kézfejét és a markába nyomta az eltávolított névtábláját.
– Tudod… sohasem gondoltam volna, hogy ilyen körülmények között találunk majd rá a másikra.
Lili elsőre fel se fogta, hogy mi történt. Amikor megpillantotta Tibor nevét a kis táblán, felsejlett elméjében egy apró fénycsóva. Ezt követte még egy és még továbbiak míg végül egy koromsötét éjszakát is elűző reflektor fénye nem esett arra a szívbe markoló emlékre, amit Lili szülei csak féltucat gyermek pszichiáter segítségével tudtak elfeledtetni az alig tizenegy éves kislányukkal. Egy emléket, amit a bárpultosként dolgozó Tibi puszta érintése visszarántott abból a lelakatolt széfből, ami Lili fejében őrizte az építész aspiráns fiú halálának és az ifjú Tibi nevelőintézetbe zárásának emlékét. A széfből homályos villanások, eltorzult hangok és a keserűség érzése tört utat magának, nyomában pedig ott loholt a fiatalkorú Tibivel való utolsó beszélgetése. Még azelőttről, hogy a fiú a tette miatt
javítóintézetbe, Lili pedig a trauma miatt pszichiátriára került volna. Abba az intézménybe, ahol egy élethosszra szóló, gyógyszeres kezelés mellékhatása ültette fel arra a bizonyos vonatra.
– Mióta vagy itt? – Tibi uralkodni próbált az érzésein, de a torkán vörös foltokban kúszott fel az idegesség. – Minden veszve volna?
Lili nem igazán méltatja reakcióra. Meghányja-veti magában az esetleges válaszokat. Az égre néz, ami ma hajnalban bíborvörösen izzik.
– Számít? Számít bármi is, ez után?

Kép forrása: WikiImages képe a Pixabay -en.